Kiégés és sport

Ez a bejegyzésem inkább magánjellegű, tapasztalatból fakadó lesz, és nem szakértői cikk. Ugyanis a kiégéssel pszichológus, pszichiáter foglalkozik - én viszont edzőként láttam és magam is éltem meg ezt az állapotot.

Nem tudom elmondani, hogy hol a határ a kedvetlenség / motiválatlanság és a tartós "burning out" között. Nekem, mint olyan sok mindenre, a választ a sport adja: ez a tükdöm, ez mutatja, hogy épp hogyan vagyok.

Amikor kicsit motiválatlanabb vagyok vagy nyűgösebb, akkor az edzés feldob, ad, repít. A végén jól vagyok, érzem a kellemes fáradtságot és elégedettséget.

A kiégés állapotában azonban az edzés elvesz. Az emberek körülöttem lehúznak. Az egésznek nem látszik (sem előtte, sem közben, sem utána) az értelme. 

"A kiégés belülről pontosan nem érezhető, mert aki hozzászokott a fegyelmezett munkához, az könnyen legyőzi a test nehézkedését. Árulkodó jelek azonban vannak. A testi tüneteken, az álmatlanságon és a szorongáson túl a legerősebb jel az emberkerülés. A kiégés legbiztosabb jele, amikor valaki már nem örömmel gondol a találkozásaira, hanem feladatként tekint rájuk és ha lehet kerüli a társas érintkezést. Amikor a lélek csendre és nyugalomra vágyik, akár fiatalon is, az egy fontos jelzés. " 

Sárvári György